Akkor, amikor tudod, hogy óriásit hibáztál, egyszerűen csak menekülnél mindenkinek a véleménye, tanácsa, szánalma elől, csak ugranál előre az időben, csakhogy legyen már elfelejtve, megbocsátva, legyen minden a régi.. na akkor kezdesz el gondolkodni a miért-en, és úgy összességében magadon. Azon, hogy mit értél el eddig, és még fontosabb, milyen áron. Hogy mennyire vagy és voltál tekintettel másokra a saját érdekeiddel szemben a világmegváltásod közben, és hogy melyik lenne a fontosabb.
Akkor jössz rá, hogy néha hibáztál. Néha könnyen elkerülhető hibák lehettek volna -bár ha elkerülöd őket akkor már alapból nem hibák, legalábbis nem annak hívod őket-, néha pedig nem. Néha önző -de helyes?- módon csak magadra gondoltál, mert úgy gondoltad mások nem érdemelték ki, hogy miattuk változtass a tetteiden; néha pedig másokat, barátokat, családtagokat, ismerősöket, ismeretleneket helyeztél magad elé, mert azt érezted helyénvalónak. Hogy mi volt a jó döntés? Time will tell. Pontosabban teljesen mindegy, hiszen különböző szuperképességek hiányában nem tudsz változtatni a döntéseiden, néhány esetben a következményekkel is meg kell megbírkóznod. (Döntések, vagy tettek? Egyáltalán mi a különbség? Nem tudom, de szeretném hinni, hogy van.)
Teljesen mindegy, hogy mit tettem? Elmúlt, megtörtént, fátylat rá? De akkor a következményekkel se kellene foglalkozni, amik bár nekem kellemetlenek, de elég figyelemért kiáltóak.
Lényeg a lényeg, hibáztam, ezzel megbántottam mást és csalódást okoztam neki. És mivel -akármilyen furcsán hangzik- engem is meglepetésként ért a dolog, magamnak is. Amivel nem túl kedves módon általában nem foglalkozom, kivéve ha olyan személyről van szó, aki nélkül az életemet csak sok unalom, szenvedés és olyan igazi, kitalálja-mi-van-a-fejemben-barátság nélkül tudom elképzelni.
És akármennyire is csak az erősek képesek megbocsátani, akkor is kurvára elbasztam...
I'm sorry.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése